Amikor egy befektető részvényt vásárol a tőzsdén, akkor az ügyleten elért nyereségét/vesztetégét csak fejben tudja kalkulálni egészen addig, amíg a megszerzett részvény el nem adja ("Ha most eladnám a részvényt, akkor mennyi pénzt keresnék?"). Az eladás pillanata az, amikor ténylegesen realizálja az eredményét. A tőzsdei határidős piacon azonban minden nap megtörténik az eredmények elszámolása, mintha minden nap le is zárta volna a befektető a pozícióját, majd újranyitotta volna.

Mindez úgy történik, hogy nap végén meghatároznak egy ún. nap végi elszámolóárat. Ehhez viszonyítják az aznap kötött ügyletek árát, és az a vevő, aki ennél alacsonyabb áron vett, annak a számláján jóváírják a kötési ár és az elszámolóár különbségét. Azoknál a pozícióknál, amelyeket nem az adott napon nyitottak, hanem korábban, az előző napi nap végi elszámolóárhoz hasonlítják az adott napi elszámolóárat.

Mindez rávílágít egy nagyon fontos tulajdonságára a határidős ügyletnek, mégpedig arra, hogy a minden befektetőnek, aki határidős ügyletet nyit fel kell készülni arra, hogy azt a pozíciót finanszíroznia is kell (ahhoz, hogy a veszteséget el tudják vonni a számláról, a számlát előbb fel kell tölteni – ez a biztosíték adás, amiről később bővebben szólunk). Ez azt jelenti, hogy hosszabb távú spekulációnál hiába találjuk el az áralakulás irányát a teljes időtáv alatt, ha a rövidebb távú, számunkra kedvezőtlen irányú ingadozásokat nem tudjuk finanszírozni.